Rólam
Egyszer azt kérte valaki tőlem, hogy pörgessem végig az emlékeim, mintha csak fényképeket nézegetnék. Találok majd olyan emlékeket, amelyek szép pillanatokat őriznek, olyanokat is, amik viccesek, vagy szokatlanok, lesz emlékem arról, amikor nagyon jól éreztem magam és lesz olyan is, ami még ennyi idő elteltével is kellemetlen. Lesz olyan, amiről azt hittem, soha nem felejtem el, most mégsem jut róla eszembe semmi, és olyan is, amit bármennyire is szeretném, nem tudok kitörölni. Lesz emlékem fényes, szép pillanatokról, sikerekről, mérföldkövekről, szürke hétköznapokról, és kudarcokról, csalódásokról, kihagyott lehetőségekről is. A képzeletbeli fényképek némelyikén nagyon fiatal vagyok, vagy akár egész kicsi gyerek, dacos kamasz, majdnem felnőtt, aki nem hisz a lehetetlenben, prezúros lábú óvodás, szerelmes, komoly iskolás, vihogó kiskamasz, magát nagyon komolyan vevő munkavállaló, talán van fénykép arról is, ahogy remegő kézzel írom alá a hitelszerződést és biztos kézzel ölelem magamhoz az újszülöttet.
Vannak fényképek hülye frizurákról és béna ruhákról, jól sikerült kirándulásokról, átvirrasztott éjszakákról, költözésekről, temetésekről, nevetésekről, sebekről, hegekről, meg nem valósult tervekről.
Majd azt kérte tőlem az a valaki, hogy válasszak ki egy képet ebből a hatalmas kupacból. Azt az egyetlen egy emlékképet, ami azt a pillanatot őrzi, amikor a leginkább önmagam voltam.
Megvan! Tudom mikor voltam a leginkább önmagam. És valahol meg is van róla az a fénykép, még a régi módon, előhívatva. Egy osztálykiránduláson készült, a szegedi Dóm-téren ülök egy lépcsőn, a térdemen könyökölök, a hajam kócosan fújja a szél, egyenesen a kamerába nézek, a mosolyom mégis távoli kicsit.
17 éves voltam, erős, bátor, kíváncsi, szerelmes és hittem magamban. Már tudtam, hogy a világ nem hever a lábaim előtt, de biztos voltam benne, hogy van olyan része, ami épp nekem való. Voltak barátaim, családom, programjaim, terveim, élveztem, hogy napról napra többet tudok, tapasztalok, egyre önállóbb lehetek… Tisztában voltam vele, hogy nem korlátlanok a lehetőségeim, és hittem, hogy sok minden vár még rám.
Közeledett a továbbtanulás, egyre sürgetőbbé vált a válasz a mi leszel, ha nagy leszel kérdésre. Én pszichológus akartam lenni. Lenyűgözött, hogy egy annyira hétköznapi dolog, mint a beszélgetés, csodákra képes. Ezt meg akartam tanulni, minden csínját-bínját, a látszólagos eszköztelenség teljes fegyvertárát, hogy tudjak úgy beszélgetni, amitől a másik jobban érzi magát.
Aztán… aztán persze minden máshogy alakult, nem a pszichológia felé vitt az utam – most már inkább úgy mondanám, az elágazásnál másik irányt választottam -, voltak kanyarok és varga-betűk, zsákutcák és egyenes lejtők, útitársak jöttek, mentek, voltak állomások, és végtelennek tűnő várakozás is, elveszett bolyongás éppúgy, mint elszánt menetelés a cél felé, míg végül csak ideértem.
Megérkeztem a beszélgetésekhez, amiben én a még mindig meglévő kíváncsiságommal veszek részt, az útközben részemmé vált figyelemmel és tudatossággal. Tanultam is, tanulok folyamatosan, gazdagítom az eszköztáram. Még mindig lenyűgöz, hogy egy annyira hétköznapi dolog, mint a beszélgetés, milyen csodákra képes.
Hogy milyen mélységeket és magasságokat rejt magában. Hogy micsoda terhektől lehet megszabadulni közben.
Hogy ha van türelmünk kivárni, a legnehezebb kérdésre is megszületik a válasz.
Nézem a fényképen azt a 17 éves lányt, akinek az álmait igyekszem valóra váltani azóta is. Ha lett volna valaki, aki akkor leül velem beszélgetni, talán hamarabb eljutottam volna oda, ahol most tartok, hogy azt mondhatom, a helyemen vagyok.
Gyere, ülj ide mellém egy kicsit. Beszélgessünk. Hogy a végén te is azt mondhasd magadról: a helyemen vagyok.
Tóth Éva
coach