“Örökké nem maradhatsz az Erdő sarkában, arra várva, hogy a többiek elmenjenek hozzád. Időnként neked is el kell menned hozzájuk.”

Milne: Micimackó

Ezt elsősorban a jólnevelt, rendes lányoknak írom.

Akik alig tették meg az első lépéseiket családjuk óvó tekintetétől kísérve, máris azt hallották, ne szaladj, vigyázz! Aztán megtanulták türelmesen kivárni, míg a kistestvérük kap inni és a húst apró falatokra vágják a tányérjában. Beletörődtek, hogy akkor jutottak szóhoz, amikor már mindenki más mondanivalóját meghallgatták. Majd kivárták, míg a zajos, eleven, azonnali beavatkozást igénylő gyerekek után végre nekik is jutott az óvónénik figyelméből.

Az iskola simán ment. Ott azoknak termett babér, akik tudtak csendben ülni, jelentkezni, sorakozni, elég volt szó nélkül, szorgalmasan, kötelességtudóan tenni, amit a rendszer elvárt. Ha mégis hallani lehetett a hangjukat, csak akkor, amikor felszólították őket, és nem kérdeztek, hanem a jó választ mondták.

Kamaszkorban jött a nem mégy sehova, ülsz itthon és tanulsz! Megtanulták, hogy jobb, ha nem ugrálnak, hanem beállnak a sorba, vagy még inkább csendben ülnek a s.ggükön.  (Addig sem a fiúk előtt riszálják, ugye.)

A munkahelyen? Lehajtott fejjel vagy a monitorra meredve dolgoznak, anélkül, hogy észre vennének, szóvá tennének, pláne megkérdőjeleznének bármit.

Ha kiesnek a szerepükből vagy akár csak elbizonytalanodnak, a kebelbarátnők, a jóakarók (és a Facebook) tálcán kínálják a megerősítést: légy türelmes, minden idejében megérkezik majd az életedbe. Amit nem kapsz meg, az nem is való neked. Ne kérj, az igaz szerelem majd megadja amire vágysz. Stb, stb.

Ti jólnevelt, rendes, igyekvő lányok, meddig vártok még az Erdőben, és nézitek, ahogy az élet elmegy mellettetek? Meddig olvasgatjátok még mások gondolatait a barátságról, kalandokról és szerelemről, ahelyett, hogy barátkoznátok, kalandoznátok és szerelmeskednétek?

Mire vársz még, kire vársz még?