-Anya, ez nagyon jól áll!
-Jaj, dehogy…
-De igazán, hidd el.
-Á nem, nem nekem való.
-Akkor próbáld fel a másikat.
-Azt? Azt fel se próbálom.
-Olyan szép az a pulóver. Próbáld fel.
-Mikor hordok én olyat?
-Épp ez az. Hogy soha. Csak próbáld fel.
-Na jó.
-Anya, gyönyörű vagy, olyan jól áll! – jó volt hallani a lány hangjában a lelkesedést. Erre már a srác is odalépett: – Huh, anya, miért nem ilyeneket hordasz?
És ez ment, nagyon hosszan. A nő sorra próbálgatta a ruhákat, volt néhány mellényúlás, de a többség általános tetszést váltott ki, némelyik ruhadarab pedig elsöprő sikert aratott. Később apa is csatlakozott a csapathoz, így már hárman bíztatták a nőt, hordták neki lelkesen a ruhákat, ha nagy volt, kerítettek kisebbet, ha sötét volt, már hozták is ugyanazt világosabb színben.
Írhatnám, hogy anya kiválasztotta a kedvenceit, azokat megvette és hazavitte, boldogság, zene, nagytotál.
Nem tudom, végül vettek-e valamit. Amikor kisodródtam a történetből, könyörögtek neki, hogy kérlek, legalább azt az egyet vedd meg, amire te is azt mondtad, nnna, ez az!, de a lelkesedés, az öröm már mindenkiből elszállt.
Én közben végig azon gondolkodtam, hová tűnik a kislányok önbizalma, mire felnőnek. Egy óvodásban fel sem merül a kérdés, hogy tud-e az anyukája magassarkújában járni. Simán felveszi, ha hozzájut, kisminkeli magát, kiöltözik rettenetesen és boldogan illegeti magát a tükör és a nagyvilág előtt. Szépnek, csodásnak látja magát, és az is, ez nem is kérdés.
Hogy jutunk el odáig, hogy már azt sem merjük felvállalni, ha szépek vagyunk? Hogy el sem hisszük, ha tetszünk és rögtön menekülőre fogjuk?
.
.
.
Tanulság 1. Tanuld meg fogadni a bókokat.
Tanulság 2. Ha abban a megtiszteltetésben van részünk, hogy kamasz gyerekeink elkísérnek ruhát vásárolni, hallgassunk rájuk. Ismerik a divatot, elég kritikusak és szókimondóak ahhoz, hogy megtudjuk, miben ne menjünk emberek közé, és elég bátrak és szabadok ahhoz, hogy fittyet hányjanak a komfortzónánkra.
Éva