Mi a coaching?

 

A coaching egy segítő beszélgetés, tehát nem gyógymód és nem terápia, mely lehetővé teszi, hogy megéld önmagad pillanatnyilag legjobb változatát. – Ez elég tankönyvízűre sikeredett, ugye?

A coaching olyan, mint a hógömb. Van egy zárt rendszer, egy alapkészlet, amivel gazdálkodhatunk, legyen ez mondjuk a te életed. Nagyon óvatosan, mert törékeny ám, megfogjuk, kézbe vesszük, megmozgatjuk, kicsit oldalra billentjük. És meglepve nézzük, ahogy az egész finoman mozgásba lendül.
Belejössz, nekibátorodsz, megadod magad a kíváncsiságodnak és a játékos kedvednek, a feje tetejére állítod a hógömböt, megrázod, forgatod… és csak nézed, nézed, nézed megbabonázva és elbűvölve. Ez lenne hát a te életed? Mikor néztél így rá legutóbb? Mikor figyelted meg az apró kis részleteket, amiket rég belepett a por? Nem is por az, hanem csillám? Ragyog, káprázik az egész! És ott vagy te is, az a figura az egész kavarodás közepén. Egyelőre nem tudod szépnek látni, hiszen alig látsz az egészből valamit, akkora a felfordulás. Aztán egyszer csak abbahagyod a játékot, összeszeded magad és talpra állítod az életed. Elcsendesül a kavargás, minden átrendeződik kicsit, de nézd, milyen szép lett! És te ott állsz a közepén.
Én végigkísérlek ezen a játékon, ha kell, bátorítalak, ha kell, mederbe terelem a kísérletezést, struktúrát adok neki, felhívom a figyelmed a részletekre, bíztatlak, hogy másik oldalról is nézd meg, ha hirtelen nagyon nekilendülnél, visszafoglak kicsit, kíváncsian figyelem az új ötleteid. Segítek felrázni és talpra állítani az életed.

Szent-Györgyi Albert szerint “felvetni egy jó problémát, kérdezni egy jó kérdést, már a munka felét jelenti.”
Na, ez a coaching : ) Hozd a problémád, én majd kérdezek, és a fele már meg is van. A másik fele kemény meló lesz. De megéri, hidd el.

A coaching a folytassuk innen máshogy művészete. Már nem számít, hogy mire gondoltál, amikor azt mondtad, hogy azt hitted. Már nem akarod meggyőzni, hogy te nem is úgy értetted. Már nem akarod felszaggatni a régi sebeket. Már annyiszor megpróbáltad. Már annyiszor adtál még egy esélyt. Már annyiszor kértél még egy lehetőséget. Már nem érdekel, hogy mit kellett volna máshogy csinálnod. Hiszen te úgyis mindig… Ő meg persze soha. És azt is hiába. Pedig te már ezerszer. Már nem tudod meg nem történtté tenni. Már nem csak a kocsidban ordít a Tankcsapda, már a fejedben is Lukács Laci énekel: Nekem már nem kell semmi, hagyjatok békén ennyi. Már csak egy nyugodt délutánra vágysz. A coachingban ezért az egy nyugodt délutánodért dolgozunk.

 

„Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess össze jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!”

Lehet, hogy Kölcsey volt az első life coach? Mindenesetre tökéletesen összefoglalta a coaching lényegét : )

 

A coaching olyan, mint kekszet sütni. Hozod a lisztet, sót, zsemlemorzsát, vajat, tojást, szójaszószt, citromot, bazsalikomot, cukrot, sütőport és kiborítod mindet az asztalra. Csak azt tudod, hogy kekszet szeretnél, ami finom, de legalábbis ehető. És akkor elkezdünk beszélgetni. És csak dumálunk és dumálunk, közben a zsemlemorzsát és a szójaszószt kicsit távolabb rakjuk, arra most nincs szükség. A sütőpornál hezitálsz, végül azt is félreteszed. A bazsalikommal nem is foglalkozol, azt hiszed, dekoráció, ami mindig is itt volt. Felhajtod az inged ujját, kötényt kötsz és nekilátsz, bár még magad sem hiszel igazán benne, hogy ebből lesz valami. A lisztet összemorzsolod a vajjal, jöhet a cukor, a tojás, ááá, ragacsos massza az egész, de most már nem hagyod abba, közben továbbra is beszélgetünk, én kérdezek, mi kell még bele? Persze, egy csipet só! Aztán még valami eszedbe jut, mi lenne, ha tennék bele egy kis citromot is? Én meg bíztatlak, próbáld ki! Keresel egy reszelőt, a tésztához adod a reszelt citromhéjat, mert bizony a kezdeti átláthatatlan káoszból, ragacsos masszából mostanra sima, illatos tészta lett. És gyúrod, nyújtod, formázod, alakítod az életed és egyre jobb mulatságnak tartod ezt az egészet. A sütő előmelegítve, a tepsi tele, most jön a legizgalmasabb rész. És végre! Összejött, megcsináltad, elkészültek a kekszek. Persze, némelyik kicsit nyomi, a széle talán sültebb, mint kellene, igen, én is látom, hogy az egyik el is tört. De látom a tálcányi illatos, finom, omlós kekszet és látom rajtad a büszkeséget, a sikerélményt, a lelkesedést. Csinálunk egy bazsalikomos citromkrémet is a kekszekhez?